Életjel

Mint kiderült számomra az elmúlt egy hónap alatt, fordítónövendékként gyakorlatilag nincs igazán élet, lassan már repesek az örömtől, ha kötelezőnek nem minősített, de azért erősen javallt olvasmányok között valami szépirodalmi alkotás bukkan fel. Könyvmoly énem éppen igyekszik nem éhen halni…

Posted in Egyéb | Leave a comment

Rick Riordan: Percy Jackson and the Olympians

The Lightning Thief

Percy Jackson is about to be kicked out of boarding school…again. And that’s the least of his troubles. Lately, mythological monsters and the gods of Mount Olympus seem to be walking straight out of the pages of Percy’s Greek mythology textbook and into his life. And worse, he’s angered a few of them. Zeus’s master lightning bolt has been stolen, and Percy is the prime suspect. 
Now Percy and his friends have just ten days to find and return Zeus’s stolen property and bring peace to a warring Mount Olympus. But to succeed on his quest, Percy will have to do more than catch the true thief: he must come to terms with the father who abandoned him; solve the riddle of the Oracle, which warns him of betrayal by a friend; and unravel a treachery more powerful than the gods themselves.

The Sea of Monsters

In this second adventure in Percy Jackson and the Olympians series, Percy is anticipating the end of seventh grade and a summer at Camp Half-Blood with kids who are the offspring of Greek gods and mortals. He dreams that his pal Grover, a satyr, is in danger. After monsters attack in his school gym class, Percy and Tyson, a homeless kid, are picked up by Annabeth, a half-blood friend, and rushed to the camp, which is under attack. The tree that guards the camp is dying, and Chiron, the activity director, has been dismissed. Another dream reveals that Grover, whose peril is increasing, is on the same island as the legendary Golden Fleece, which may be the cure for the troubled camp. With the help of Hermes, Percy and his pals set off to the Sea of Monsters, where they encounter legendary dangers. Riordan’s clever mix of classical mythology, contemporary teen characters, and an action-packed adventure will bring new readers to the series.

The Titan’s Curse

In this installment, Riordan continues to enliven ancient mythology with wit, contemporary staging, and teenage heroics. Percy Jackson is now 14, a bit older and wiser, yet still entangled with the Fates. Friends, monsters, dysfunctional gods, and the romantic stirrings of all things natural and mythological are encountered. His good friend, if oft-time rival, Annabeth (daughter of Athena) is missing, as is Artemis, goddess of the hunt. Joined by best buddy Grover-the-goat-boy and an argumentative array of accomplices, Percy sets off to fulfill, and hopefully foil, the foreboding prophecy of the Oracle. Plagued by ominous dreams, thwarted by hideous monsters, and challenged by conflicting partnerships, the search party’s success hinges on unlikely unity. The droll pitch is teen-perfect, as when Apollo heats up the scene by arriving in his fire-red Maserati, wearing jeans, a sleeveless T-shirt, and loafers. ‘Wow,’ Thalia muttered, ‘Apollo is hot.’ ‘He’s the sun god,’ I said. ‘That’s not what I meant.’ Intricate prophecies and relationships are neatly braided into the adventurous plot. Teachers will cheer for Percy Jackson and the Olympians as they inspire students to embrace Greek mythology and score the ultimate Herculean challenge: getting kids to read. All in all, a winner of Olympic proportions and a surefire read-aloud.

The Battle in the Labyrinth

Percy Jackson isn’t expecting freshman orientation to be any fun. But when a mysterious mortal acquaintance appears on campus, followed by demon cheerleaders, things quickly move from bad to diabolical.
In this latest installment of the blockbuster series, time is running out as war between the Olympians and the evil Titan lord Kronos draws near. Even the safe haven of Camp Half-Blood grows more vulnerable by the minute as Kronos’s army prepares to invade its once impenetrable borders. To stop them, Percy and his demigod friends must set out on a quest through the Labyrinth-a sprawling underground world with stunning surprises at every turn. Full of humor and heart-pounding action, this fourth book promises to be their most thrilling adventure yet.

The Last Olympian 

All year the half-bloods have been preparing for battle against the Titans, knowing the odds of victory are grim. Kronos’s army is stronger than ever, and with every god and half-blood he recruits, the evil Titan’s power only grows. While the Olympians struggle to contain the rampaging monster Typhon, Kronos begins his advance on New York City, where Mount Olympus stands virtually unguarded. Now it’s up to Percy Jackson and an army of young demigods to stop the Lord of Time.
In this momentous final book in the New York Times best-selling Percy Jackson and the Olympians series, the long-awaited prophecy surrounding Percy’s sixteenth birthday unfolds. And as the battle for Western civilization rages on the streets of Manhattan, Percy faces a terrifying suspicion that he may be fighting against his own fate.

Another story about another teenage boy who saves the world. From this point of view the story of Percy Jackson should be kind of usual and maybe boring too. What is new in this book? Greek mythology as background for example. Percy is a young demigod as a son of Poseidon and he is the hero who has to save the world or at least the Western civilization. Oh, and there is the Camp for demigods with Athena’s wise daughter Annabeth, Grover, the goat-boy and the others. Friends and enemies too as Luke for examples. He reminded me Luke Skywalker all the time and he is the one who choose the dark side. At one hand this is an adventurous story about a prophecy and some demigods who fight monsters and titans to save the world they live in. I like how these novels rebuild a new kind of mythology. It was really funny to read about a Sun god who drives a fire-red Maserati. But… on the other hand the whole story reminded me the Harry Potter books and this couldn’t impress me. I just saw the parallels and this was a little bit disappointing although I liked the idea itself. It is possible that I will read it again one day.

Posted in könyv | Tagged , , , , | Leave a comment

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt

EGY SZENT ESKÜ. EGY BUKOTT ANGYAL. EGY TILTOTT SZERELEM. A romantika nem szerepelt Nora Grey tervei között. Az iskolában egy sráchoz sem vonzódott különösebben, akármennyire is próbálta erőltetni legjobb barátnője, Vee. Aztán feltűnt Folt. Simulékony mosolyával és tekintetével, amivel mintha a lány veséjébe látna, Folt legjobb belátása ellenére is vonzza Norát. Azonban néhány rémisztő találkozás után Nora már nem tudja, kiben bízzon. Úgy tűnik, Folt mindenhol ott van, ahol ő is, és többet tud róla, mint a legközelebbi barátai. Nora nem tudja eldönteni, hogy a fiú karjaiba kellene-e omlania vagy inkább menekülni és elrejtőzni előle. És mikor megpróbál válaszokat találni, egy olyan igazságot fedez fel, ami sokkal nyugtalanítóbb, mint amit Folt közelsége okoz. Végül egy ősi csata közepén találja magát, halhatatlanok és bukottak között és mikor arra kerül a sor, hogy ki mellé álljon, a rossz választás Nora életébe kerül… 

Ez a történet nem az esetem. A lelkem elhanyagolt tinédzser fele kicsit élvezte talán a lapos történetet, amelynek kimenetelét pontosan lehetett tudni, de ez édeskevés. Maga az alap is sablonos: adott a jókislány, esetünkben Nora Grey akinek a legnagyobb problémája, hogy melyik egyetemet válassza és hozzá a rosszfiú, Folt Cipriano, akinek titokzatos múltja van, és természetesen olyan megmagyarázhatatlan vonzereje, ami még a mi nagy elvárásokkal rendelkező Noránkra is kihat alaposan megbolondítva a hormonjait, lelke mélyén pedig, mint kiderül nem is olyan rossz ő. Szóval a szokásos, a változatosság kedvéért divatos vámpírok és vérfarkasok helyett angyalokkal bonyolítva tovább. Nora, bár minden jegye jó, meglehetősen korlátolt és néha kifejezetten ostobán tud viselkedni. Folt az a bizonyos titokzatos, akiért mindenki bolondul, és aki bár rossz, de szíve mélyén jó, éppen ezért unalmas is és irreális. Jobban tudtam volna értékelni a kezdeti gonosz változatát például, értékeltem a megingásait… Jules is olyan, akit pozitívumnak tudok valamilyen szinten emlegetni, bár nem a karaktert tekintve, hanem mert igazi meglepetés volt az a szála a történetnek, amely hozzá kapcsolódik. Nem láttam előre belőle semmit. Egyébként olvastatta magát a könyv, röpke két óra alatt a végére értem, mélyen szántó gondolatokat viszont nem hagyott hátra. Egyszeri olvasásra alkalmas, kikapcsolódásnak megfelelt. Valami könnyedet kerestem, ami nem igényel további átgondolást, e tekintetben nem okozott csalódást, valamint további pozitívumnak tudom tekinteni, hogy meghozta a kedvem, hogy ismét foglalkozzak Hénok (Énoch) könyvével.

Posted in könyv | Tagged , , , , , | Leave a comment

Anna Karenina

Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Olvasás: 2012. december 26. – 2013. január 10.

Anna Karenina életének, szerelmének és halálának megrázó története már sok-sok évtizede mindig mély nyomot hagy az olvasóban. A gyönyörű arisztokrata asszony bátor és tragikus szerelmében az az erkölcsi eszmény jut kifejezésre, mely nem hajlandó megbékélni a környezetében uralkodó képmutatással, szennyel és kegyetlenséggel.  Az „Anna Karenina” nem csupán egy nagy szerelem történetét foglalja magába, hanem a hatvanas-hetvenes évek orosz társadalmának hatalmas freskóját is adja, s páratlan művészi erővel tárja az olvasó elé Oroszország életének egész korszakát. Tolsztoj örökbecsű művét Németh László fordítása teszi felejthetetlenné. 

A történet nem rendkívül bonyolult, mégis figyelmet igényel. Egy kor embereinek mindennapjairól van szó, amibe belefér az élet megélésének minden elképzelhető variációja. Ott van a megcsalt asszony, aki mégis férjével marad, a boldogtalan házasságából menekülő Anna, a szerelmében csalódó Kitty, a féltékenyen boldog Levin, a gyermekeit előtérbe helyező Lvov, a folyton adósságban élő Oblonszkij, a képmutató Betsy Tverszkaja, vagy akár Ligyija Ivanovna, Mme Stahl, Varenyka, a megtestesült jóság, a haldokló Nyikolaj Dimitrics, és így tovább, megannyi élet, megannyi sors, amelyek valahol majd egymásba botlanak, és kisebb- nagyobb utórengéseket hagyva maguk után tovább szövődnek. Anna Arkagyevna Karenina a címszereplő, és bizonyos szempontból főszereplő is, bár nem tudom, lehet-e itt bárkire is azt mondani, hogy főszereplő egy ostoba férjjel az oldalán,  mert Mjahkaja hercegnőnek igaza van, Alekszej Alkszandrovics Karenin nem csupán félszeg, mint adott helyzetekben Levin, más sem érdekli, kizárólag a hivatali előmenetele, amivel kapcsolatban nem érti meg, hogy nincs tovább, aztán amikor Ligyija Ivanonva, később Landau befolyása alá kerül, siralmassá válik. Folyamatosan mások irányítják az életét, nem csoda, ha Anna elfordul tőle. Annára visszatérve… kezdetben manipulatívnak tűnt, nehéz volt bárhová tenni, aztán szerethető, sajnálható lett, majd nagyon kiábrándító, annyira kifordult magából. Közben ebbe a házasságba csöppen bele Alekszej Kirillics Vronszkij gróf, a katona, aki tulajdonképpen egy nagy gyerek, anyja kisfia, tipikusan Aljosa. Mindent felad a szerelemért, hogy aztán ő kerüljön ki vesztesen belőle, bár közben azért fejlődik, először Alekszejjé, majd Alekszej Kirillics gróffá, aki már független, döntésképes, szabad férfi.  Scserbackijék története rengeteg szálon fut, elvégre három lánya van a hercegnek: Darja Alekszandrovna, Sztepan Arkagyics Oblonszkij felesége, Anna sógornője, röviden csak Dolly, Natalja Alekszandrovna Lvova, akiről keveset hallani, és Jekatyerina Alekszandrovna Levina, Kitty, aki körül elég sok baj akad. A Dolly meg a Kitty nyugatiasnak hangzó nevektől mintha túlságosan is nevetségesek lettek volna a lányok, mint a hercegnő is, amikor európai útjain megpróbálta elfelejteni, hogy orosz. Oroszok, a hosszú és méltóságteljes nevükkel, amiktől szépen megfosztatnak, és olyanokká lesznek, akik irányíthatóak. Dolly beadja a derekát Anna szavainak, és egy életen át éli boldogtalan napjait, talán csak akkor kezd végre a sarkára állni, amikor falura költözve megint Darjává válik. Kitty eladósorban levő lány, akit anyja és Nordstone grófnő mindenképpen a maguk ízlése szerint akar kiházasítani, Vronszkij az ujja köré csavarja, aztán meg elég nehezen talál vissza a boldogsághoz, ő is ott lesz valaki, amikor Levin házában már Katyerinának hívják. Oblonszkij, azaz Sztyiva nagyvilági férfi, akinek sosincs pénze, de az eszét sem tartja a helyén, a pillanatnyi boldogsága mindennél előbbre való, Lvov nagyérdemű, de kevés szó esik róla és végül itt van Kosztantyin Dimitrics Levin. Félszeg, mindenen túl sokat töpreng, és rendkívül féltékeny, bár Moszkvában, ahol a legtöbb lehetősége lett volna erre mégis túlnőtt ezen. A leginkább azonban a regény vége fogott meg, az, ahogyan egyszerűen észrevétlenül eljut abból az emberből, akinek a gyónás teher, mert kételkedik, oda, hogy azzá a másik emberré váljon, aki megteszi a maga észrevételeit, és megfogalmazza felismeréseit szép csendben, mert ezeket tudni kell, nem hangoztatni. Röviden összefoglalva: Tolsztoj egy igazi remekművet alkotott.

Bernard Rose: Anna Karenina (1997)

Majdhogynem teljesen hű a regényhez, leszámítva néhány apróságot, az Annie-ra vonatkozó részt például nem értettem, no meg  ott volt az is, hogy mint ahogy az a végén kiderül, Tolsztoj mesél, bár mindez a történet közben Levin hangja. Sophie Marceau-t igazán élethűen alakítja Annát,  amikor kell, akkor hitelesen féltékeny, elkeseredett, vagy boldog. Különleges. Sean Bean- noha nem volt annyira a hercegnő irányítgatható kisfia, Aljosa, sokkal inkább a felnőtt Vronszkij csupán, mégsem bukkant fel egyetlen pillanatra sem bennem a gondolat, hogy de ahhoz a szereplőhöz kellene kötnöm, akit valahol máshol alakított már, itt most ez a gróf volt és kész. Szeretett, boldog volt, aztán szenvedett. A végén az a jelenet, amikor rohan, hogy Annát lássa, és ott fekszik a nő, mint lelőtt madár- mert korábban az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy szabadon szállni készülő madár, amikor a vonat elé veti magát- na abban a pillanatban igazán sajnáltam ezt a férfit. Levin, Alfred Molina alakításában (Diego Rivera, Frida; Horvath, A varázslótanonc; és még sok más) itt nem hagyott mély benyomásokat, volt, néha hallottam a hangját, de azt hiszem, elsikkadt a története valahogy mégis Annáék mögött. Visszatérve Annára… az a jelenet, amikor a babát igyekszik etetni- groteszknek éreztem, bizonyára így egyszerűbb volt minden történetből egy kicsit belepréselni abba a majdhogynem két órába, de azért még mindig nem értem, miért kellett átírni, drámaiság ide vagy oda… azonban ezzel együtt is csak azt tudom, mondani, hogy a könyv olvasása után érdemes megnézni ezt a filmet.

Joe Wright: Anna Karenina (2012)

Teátrális, adaptációnak fura, de valahogy mégis szerethető. Nem egy hagyományos filmváltozat, sokkal inkább olyan alkotás, amely érzésekre fókuszál a történet helyett, új megvilágításba helyez dolgokat. Tolsztoj műve gyakorlatilag elveszik valahol Wright perspektívája mögött, amit fájlaltam, de mégis megmarad belőle valami: nem Anna a központ, nem is Levin, hanem az érzések, amik életetik vagy éppen elpusztítják azt, amivel kapcsolatba kerülnek.  A szereplőket megszemélyesítő színészek… volt, akivel nehezen békéltem meg. Keira Knightley-t nehéz elképzelni egy Karenina féle végzet asszonyaként, nem nőtt bele a szerepbe, noha a maga módján ragyogó, törékeny, szerelmes, olyan akár, a pillangó, amely azért bújik ki a bábból, hogy aztán elpusztuljon a végén saját szántából a vonat alatt, de mégsem igazán Anna Karenina, csak hasonlít rá – ott abban a pillanatban heves érzelmeket vált ki, megbotránkoztat, de aztán idővel felejthető. Vronszkij szerepében Aaron Taylor-Johnson is furcsa jelenség volt a szőkített hajával, meg úgy egyébként is. Nehéz elhinni, hogy ez az ember kicsit is rossz. Persze, Vronszkij sem az a szó szoros értelmében az, de valahogy túl gyermekinek tűnt, nem volt ő Alekeszej Kirillics gróf, csak Aljosa, és az is marad végig. Sztyiva volt az, akit amúgy is ilyennek képzeltem. Olyan bohém herceg volt, hogy jobb nem is lehetett volna, Matthew Macfadyen még töredékében sem emlékeztetett most Mr. Darcyra, éppen ez volt a jó az egészben. És akkor ott van Levin, azaz Domhnall Gleeson, a Weasley család Billje, aki most a szó szoros értelmében meghatott. Képes volt rá minden egyes mozdulatával, és igen, itt és most az volt az érzésem, hogy ő nagyszerű megformálója annak a Levinnek, akit Tolsztoj megalkotott, úgy a sutaságában, mint a boldogságában, és emlékeztes maradt – bár egy nem vagyok biztos benne, hogy Levin így nézett volna ki. Kár, hogy ez a film nem Tolsztoj Anna Kareninája, csak valamiféle érzelmi kivonata az egész történetnek, mégis elérte, hogy szerettem volna a végén, ha csak még egy kicsit tovább tart. A könyv nélkül megvan a varázsa.

Posted in film, könyv | Tagged , , , , , , , , , , , , | Leave a comment

Egy tiszta nő – Tess of the d’Urbevilles

Thomas Hardy: Egy tiszta nő

Olvasás: 2013. január 11. – 2013. január 14.

 Tess, a tiszta lelkű, romlatlan lány egy nagy hírű nemesi család elszegényedett sarja. Becsületes, sugárzik belőle az életöröm, ám ő magasabb körökbe vágyik. A boldogság ígéretét felvillantó igaz szerelmet szolgaként találja meg, csakhogy az idill hamisnak bizonyul: Tess végzetes döntésre, végső leszámolásra szánja el magát…
Az angol prózairodalom kiemelkedő alakjának legérettebb műve a különleges szépségű parasztlány krónikája. Babits így írt a világirodalom örök klasszikusáról: „Ez a művészet nagyvonalú, sőt monumentális. Világérzés és tragikus életérzés van mögötte.”

 Tess Durbeyfield megkapja a maga skarlát betűjét. Igaz, ezt nem kell a ruháján viselnie, a végzetes tény mindig mindenhol utoléri és lesúlyt rá, akár az erőszakos fiatalúr, Alec alakjában, akár csak holmi pletykaként, netán a maga lelkiismerete formájában, mert annyira őszinte teremtés, hogy nem bírja elhallgatni férje elől a történeteket anyja minden intése ellenére sem. Igazából szerethető és sajnálható alakja ő a regénynek, a tiszta nő, akit a körülményei folyamatosan kényszerítenek, túl gyermek még, fájdalmas tapasztalatok árán nő fel és érik nővé és talán túl nagy árat fizet azért, hogy megszabaduljon végül. Magával ragadó a történet, egyszerűen sodort, valami egyre növekvő feszültséggel telített nagy felvezetés a tetőpontig, a vég pedig különös katarzist tartogatott életszagú eseményeivel.

Tess of the d’Urbervilles (2008)

A megszemélyesülő és bizonyos arcvonásokat felöltő szereplők néha rákényszerítenek arra, hogy újraértékeljem őket. Alapvetően egy nagyon jó feldolgozás, történethű, néhány kisebb jelenetet kivéve, de még azok sem hatásvadász módon változnak, hanem egyszerűen előtérbe helyeznek egy-egy jelentős mozzanatot. Tess megformálása Gemma Arterton- nak szerintem jól sikerült, itt és most nagyon is elhittem, hogy ez Tess, annyira valósnak tűntek a könnyei, a kínjai, a pillanatnyi boldogsága, meg se fordult a fejemben, hogy netán a St. Trinian Kellyjéhez társítsam. Tess marad- talán örökre. Hans Matheson, mint Alec… meglepett. Valahogy nem tudtam teljes mértékben olyan romlottnak és gonosznak hinni, mint ahogy a könyv alapján sikerült, az a tipikus félmosolya és időnként a szeme sokkal emberibbé tette, mint vártam, de ezzel együtt mégis tudtam nem szeretni. Végiggondolva különös, hogy nekem ilyen alakokat tett mindig is emberközelibbé, mint Mordred vagy Báthory grófnő festője, egyensúlyozva valahol a kisarkított pólusok között. No és igen, Eddie Redmayne, aki rémlik A másik Boleyn lányból, ám eddig nem igazán hagyott mély nyomokat, de csakis eddig. Most Angel Clare szerepében valahogy éppen olyannak, amilyennek én Angelt képzeltem. Szerettem a helyszíneket is, a nagy d’Urberville házat, amiről hirtelen Austen korába ugrottam gondolatban, a répaföld kietlenségét, Stonehenge vadregényes voltát. Úgy tűnt, hogy mindez megragadja képekben azt az utat, amit Tess bejár: a nyomorból eljut a gazdag “rokonok” házába, ami hatalmas, ő meg nem akárki benne, csak cseléd- Alec világában pedig ez kihasználható- aztán a tanya, ahol Angel újra képbe kerül, a nyomorgás, ami inkább lelkileg kín, meg aztán a beteljesedés, de ezek így csak a nagyobb állomások, akad még közben néhány. Az is jó volt, ahogy a tánc és Angel felbukkanása tulajdonképpen keretbe zárja Tess történetét és a végén meg a börtön- jelenet az emlékekkel keveredve, és a fekete zászló visszavonhatatlan igazsága…  A BBC- sorozatokat azt hiszem, nehéz felülmúlni.

Posted in film, könyv | Tagged , , , , , , , | Leave a comment

A katedrális – The Pillars of the Earth

Ken Follett: A katedrális

Olvasás: 2013. június 30. – 2013. július 7.

A szerző egyik legnépszerűbb regénye egy 12.századi angliai városkában, Kingsbridge-ben játszódik, a történet a katedrális építése körül bonyolódik, melyért a Benedek-rendi szerzetesek küzdenek szinte az egész világgal és még saját, féltékeny egyházukkal is. Mindez egy polgárháború közepén, körülöttük vér, ármány és szerelem. A könyv oldalain középkori világ kel életre, amely színes, mint egy festmény, és mozgalmas, mint egy jó film. Olvasása közben belemerülünk a háború borzalmaiba, átélhetjük a zsarnokok önkényeskedéseit, a kínzásokat, a gyilkosságokat és a szerzetesi élet keserveit.

A katedrális olyan, mint egy mitológiai istenség, akinek mindenki megadja a maga áldozatát. Egyszerre ijesztő és vonzó, gyönyörű monumentális csoda, de pusztító szörnyeteggé is tud válni, ha nem kapja meg, ami neki jár. Ez a katedrális él és összeköt valahogyan mindent és mindenkit ebben a történetben, ami mégsem csak róla szól, noha az életek körülötte forognak. Nem csak kőből és fából, verejtékből és vérből épül, de nagyravágyásból is, meg ábrándokból, három építőmester és rengeteg ember munkájából, három perjel és sok szerzetes imájából és néhány csodából is. Egyetlen mondat sem tűnt feleslegesnek ebben az évtizedeket felölelő, a korabeli Anglia politikai és gazdasági helyzetéről, társadalmáról és egyházáról élethű képet festő monumentális alkotásban, ami nem csak a nagy egészet mutatja meg István és Matild háborújáról, hanem a részletet is benne a Shiringért folyó harcról vagy éppen a Tamás családját felemésztőt, egészen az egyes emberek belső vívódásáig. Jó érzés volt közben látni, hogy a történet végére valahogy minden megtalálja a helyét ebben a világban.

The Pillars of the Earth (2010)

A könyv olvasása után kissé meglehetősen hatásvadásznak éreztem ezt a kanadai-német minisorozatot. A látvány fontosabbnak bizonyult sok esetben, mint a történethez való hűség, ami számomra kiábrándító volt, hiszen így kimaradt néhány fontos mozzanat is, például a kezdeti átok, a jokulátor halálából valami cseppet sem korhű magasztos mozzanat lesz, Ellen jelleme más színezetet kap a története bizonyos részeinek hiányában, és így tovább. A hiányérzetem minden egyes ilyen pillanattal csak nőtt és nőtt, és a befejezés sem volt képes már feloldani, pedig önmagában egész jó lett volna ez így. A szereplőket is sikerült jól választani, beleillettek a kapott szerepbe. Aki különösebben meglepett, az  Matthew Macfadyen volt és Eddie Redmayne. Macfadyent kissé nehezen szoktam meg Philip szerepében, a notthinghami bíró, Athos, Darcy és Oblonsky után első pillantásra furának tűnt habitusban, bár a szerzetes alakja nem is állt távol tőle és itt is volt olyan jó, mint a bohém orosz herceg vagy a büszke angol nemes szerepében.  Redmayne-t,  ezt a csupa szeplő gyermekien aranyos színészt csak mint A másik Boleyn lány William Staffordját és az Egy tiszta nő Angel Clare-jét ismertem, bár komolyabb nyomokat bennem csak utóbbi alakítása hagyott és azt hiszem, nem is nagyon tudtam elvonatkoztatni ettől, bár nagyon illett ő Jack helyébe is. Tényleg nagyon jó lett volna ez az egész, ha nem lenne az a néhány nagyon is hatásvadász jelenet…

*Az angol cím sokkal jobban tetszik, mint a magyar fordítás. Kifejezőbb és jobban összefoglalja, hogy mit is jelent a katedrális a történet világában.

Posted in film, könyv | Tagged , , , , , , , | Leave a comment